Létszomj

A leszületés pillanatától az emberek identitása fokozatosan beleágyazódik a fizikai lét "problémakörébe". Minél több időt él meg egy ember egy testben, annál mélyebbé válnak az önnön lelke és a külvilág közti utak. A kezdeti tisztaság, és független megismerések egy gyermek számára napról napra "koszosabbá" válnak, s egy bizonyos életkor elérésével teljes mértékben megszűnik az alapvető motiváció: a megismerhetetlen megismerésére ösztönző vágy. Olyannyira berögzülnek a materiális tapasztalások, hogy minden ami kívül esik az érzékszervek általi megismeréstől, az alapvetően tagadottá válik, a létezése gyakorlatilag fel sem merül.

Összegezve létrejön egy olyan állapot, mely csupán a fizikai létben elérhető célokra törekszik. Az anyagi lét lépcsőzetes felszeletelésére egy hierarchikus rendszer keletkezik a pénz által, ami létrehozza az állandó köröket, melyek a mai történelmünk alapjai. Ezek az állandó körök az anyagi világfelfogás alapkövei, melyek nem mutatnak semmilyen irányba, létük csupán a fenntartás miatt jött létre, és létük célja csupán a fenntartás, ez maga a Létszomj. A többi lélek megnyilvánuló tulajdonság nélkül a létszomj önmagában egy destruktív folyamatot eredményez, mely elsőre az állandósult körforgást eredményezi.

Ez az állandósult körforgás automatikusan azonosítható a természet körforgásával, ám van egy alapvető különbség: Míg az ember által létrehozott körforgás az állandósulásával nem teremt semmit, addig a természet körforgása lehetővé teszi magát a létezést.
Ebből már magától értetődik a kérdés: Ha létezésünk adott, megkérdőjelezhetetlen és megalapozott a természet körforgása által, akkor mégis miért a fizikai létünkért harcolunk nap mint nap? A válasz vissza is kanyarodik az eddig leírtakhoz: a természetes fejlődést megszakítva, csak a fizikai lét elismerésével nem marad más, mint maga a fizikai lét. Létrejön a már-már csukló állandósult körhalmaz. Hisz a természetes fejlődés egy idő után a fizikai létből átnyúlik a spirituális létbe, ám a spirituális dolgok megtagadásával maga a fizikai lét is értelmetlenné válik. Mit ér a napfény, ha nem jut el sehova, csak önmagát "süti"? A napnak nincs szüksége napfényre, mert maga a nap adja a napfényt. Ha még egyszerűbb példát akarunk: Minden egyes ember által létrehozott tárgy magának a létezésnek a leegyszerüsített változata: Azért alkottuk meg a bögrét, hogy folyadékot tölthessünk bele, és azt megihassuk. Ám ha a bögre létezésének okát nem vesszük figyelembe, tehát nem töltünk bele semmit és nem iszunk belőle, nem használjuk, sőt, mellérakunk még egy bögrét is, akkor mi történik? Semmi. Lesz két bögrénk és a létük értelmetlenné válik. És mi van ha az ember csak a fizikai létre koncentrál, mellé még erőlteti is a saját fizikai létét, és megtagadja a spirituális életet, melynek a legfőbb bizonyítéka az önnön LELKE? Bizony ez esetben a léte ugyancsak értelmetlenné válik.

Nézzük csak meg: az alapvető körforgás, amit börtönnek teremtettünk magunknak idővel a fejlődés ellenkezőjére fordulását okozza. Gyakorlatilag csakis egyetlen dologgal tudjuk magunk alatt vágni a fát, és ez nem más mint az, ha a létezésünket biztosító jelenséget, magát a természetet pusztítjuk el. És most mi történik? Mivel nem mutat semerre az emberi körforgás, nincs egy irány merre kiteljesedhet, ezért csak gyűlik és gyűlik az általunk létrehozott korlátok között (maga a fizikai lét), ezért nem történhet más, mint az, hogy feléljük a saját bölcsőnket, magát a természetet ami lehetővé tette létezésünket és fejlődésünket.
Itt most utalok a Spirituális élet és Nemzeti öntudat című bejegyzésre, melyben említettem, hogy ugyebár nincsenek fölösleges körök, ám azok állandósulása a "túl hamari" újrakezdést eredményezheti. Tehát ha nem nyitjuk meg a saját fejlődésünk akadályozására lezárt kapukat, akkor előbb-utóbb feléljük magát a természetet, és így önmagunkat is. Nem ez lenne az első eset.

Ennek elkerülésére az első és legfontosabb felismerés az, hogy akkor is létezünk és létezhetünk, ha nem kapaszkodunk görcsösen önmagunkba, attól félve, hogy ha ezt nem tesszük akkor pukk, megszűnünk létezni. Ez minden energiánkat felemészti, amit a fejlődésre fordíthatnánk, és megteremti a rendszereket, melyekben oly sok ideje élünk.
Belehelyezve a jelenbe: Ha elfogadná az ember, hogy a munka amit végez nap mint nap, az csupán egy helyzet fenntartását eredményezi, és életének nem ez a valódi végcélja, csupán egy állapot, melyben ideiglenesen így tud érvényesülni, akkor a napi teendők elvégzése mellett elegendő figyelmet és energiát tudna fordítani önmagára és a saját lelki világára, ezzel elindítva a spirituális élet gyökerezését az éber tudatban.

Hogy is gondolhatja bárki is, hogy "boldog" lehet úgy, hogy nem foglalkozik a saját lelkével és nem él valódi lelki életet? És itt elő is kerül egy óriási nagy segítség, melyet tudattalanul mindannyian átélünk. Ez nem más mint a szeretet. Ha érezzük is olykor, hogy boldogok vagyunk, akkor csakis a szeretetnek köszönhetjük. A szeretet pedig az egyik fő kulcs a fejlődő lelki élet felé.
Amíg nem foglalkozol önmagaddal és másokkal a fizikai szemléleten kívül, addig halálod pillanatában mindig nagyokat fogsz "hasalni".

A szeretet felismerésével el is érkeztünk a Holdhoz.