2009. szeptember 2., szerda

Létszomj

A leszületés pillanatától az emberek identitása fokozatosan beleágyazódik a fizikai lét "problémakörébe". Minél több időt él meg egy ember egy testben, annál mélyebbé válnak az önnön lelke és a külvilág közti utak. A kezdeti tisztaság, és független megismerések egy gyermek számára napról napra "koszosabbá" válnak, s egy bizonyos életkor elérésével teljes mértékben megszűnik az alapvető motiváció: a megismerhetetlen megismerésére ösztönző vágy. Olyannyira berögzülnek a materiális tapasztalások, hogy minden ami kívül esik az érzékszervek általi megismeréstől, az alapvetően tagadottá válik, a létezése gyakorlatilag fel sem merül.

Összegezve létrejön egy olyan állapot, mely csupán a fizikai létben elérhető célokra törekszik. Az anyagi lét lépcsőzetes felszeletelésére egy hierarchikus rendszer keletkezik a pénz által, ami létrehozza az állandó köröket, melyek a mai történelmünk alapjai. Ezek az állandó körök az anyagi világfelfogás alapkövei, melyek nem mutatnak semmilyen irányba, létük csupán a fenntartás miatt jött létre, és létük célja csupán a fenntartás, ez maga a Létszomj. A többi lélek megnyilvánuló tulajdonság nélkül a létszomj önmagában egy destruktív folyamatot eredményez, mely elsőre az állandósult körforgást eredményezi.

Ez az állandósult körforgás automatikusan azonosítható a természet körforgásával, ám van egy alapvető különbség: Míg az ember által létrehozott körforgás az állandósulásával nem teremt semmit, addig a természet körforgása lehetővé teszi magát a létezést.
Ebből már magától értetődik a kérdés: Ha létezésünk adott, megkérdőjelezhetetlen és megalapozott a természet körforgása által, akkor mégis miért a fizikai létünkért harcolunk nap mint nap? A válasz vissza is kanyarodik az eddig leírtakhoz: a természetes fejlődést megszakítva, csak a fizikai lét elismerésével nem marad más, mint maga a fizikai lét. Létrejön a már-már csukló állandósult körhalmaz. Hisz a természetes fejlődés egy idő után a fizikai létből átnyúlik a spirituális létbe, ám a spirituális dolgok megtagadásával maga a fizikai lét is értelmetlenné válik. Mit ér a napfény, ha nem jut el sehova, csak önmagát "süti"? A napnak nincs szüksége napfényre, mert maga a nap adja a napfényt. Ha még egyszerűbb példát akarunk: Minden egyes ember által létrehozott tárgy magának a létezésnek a leegyszerüsített változata: Azért alkottuk meg a bögrét, hogy folyadékot tölthessünk bele, és azt megihassuk. Ám ha a bögre létezésének okát nem vesszük figyelembe, tehát nem töltünk bele semmit és nem iszunk belőle, nem használjuk, sőt, mellérakunk még egy bögrét is, akkor mi történik? Semmi. Lesz két bögrénk és a létük értelmetlenné válik. És mi van ha az ember csak a fizikai létre koncentrál, mellé még erőlteti is a saját fizikai létét, és megtagadja a spirituális életet, melynek a legfőbb bizonyítéka az önnön LELKE? Bizony ez esetben a léte ugyancsak értelmetlenné válik.

Nézzük csak meg: az alapvető körforgás, amit börtönnek teremtettünk magunknak idővel a fejlődés ellenkezőjére fordulását okozza. Gyakorlatilag csakis egyetlen dologgal tudjuk magunk alatt vágni a fát, és ez nem más mint az, ha a létezésünket biztosító jelenséget, magát a természetet pusztítjuk el. És most mi történik? Mivel nem mutat semerre az emberi körforgás, nincs egy irány merre kiteljesedhet, ezért csak gyűlik és gyűlik az általunk létrehozott korlátok között (maga a fizikai lét), ezért nem történhet más, mint az, hogy feléljük a saját bölcsőnket, magát a természetet ami lehetővé tette létezésünket és fejlődésünket.
Itt most utalok a Spirituális élet és Nemzeti öntudat című bejegyzésre, melyben említettem, hogy ugyebár nincsenek fölösleges körök, ám azok állandósulása a "túl hamari" újrakezdést eredményezheti. Tehát ha nem nyitjuk meg a saját fejlődésünk akadályozására lezárt kapukat, akkor előbb-utóbb feléljük magát a természetet, és így önmagunkat is. Nem ez lenne az első eset.

Ennek elkerülésére az első és legfontosabb felismerés az, hogy akkor is létezünk és létezhetünk, ha nem kapaszkodunk görcsösen önmagunkba, attól félve, hogy ha ezt nem tesszük akkor pukk, megszűnünk létezni. Ez minden energiánkat felemészti, amit a fejlődésre fordíthatnánk, és megteremti a rendszereket, melyekben oly sok ideje élünk.
Belehelyezve a jelenbe: Ha elfogadná az ember, hogy a munka amit végez nap mint nap, az csupán egy helyzet fenntartását eredményezi, és életének nem ez a valódi végcélja, csupán egy állapot, melyben ideiglenesen így tud érvényesülni, akkor a napi teendők elvégzése mellett elegendő figyelmet és energiát tudna fordítani önmagára és a saját lelki világára, ezzel elindítva a spirituális élet gyökerezését az éber tudatban.

Hogy is gondolhatja bárki is, hogy "boldog" lehet úgy, hogy nem foglalkozik a saját lelkével és nem él valódi lelki életet? És itt elő is kerül egy óriási nagy segítség, melyet tudattalanul mindannyian átélünk. Ez nem más mint a szeretet. Ha érezzük is olykor, hogy boldogok vagyunk, akkor csakis a szeretetnek köszönhetjük. A szeretet pedig az egyik fő kulcs a fejlődő lelki élet felé.
Amíg nem foglalkozol önmagaddal és másokkal a fizikai szemléleten kívül, addig halálod pillanatában mindig nagyokat fogsz "hasalni".

A szeretet felismerésével el is érkeztünk a Holdhoz.


1 megjegyzés:

  1. Találtam pár dolgot ami idevág és kicsit összegyúrtam:
    ...Ősi hagyomány szerint a lélek a testet élteti, a lelket pedig a szellem. A lélek tehát a test és minden testi, érzéki, érzelmi felé irányul. A phüszisz bilincsben sínylődik, és a "praeter physicam necessitatem" vágyakozik, vagyis ki szeretne lépni kényszerpályájáról. És a "szellem tanácsa" ami visszahívhatja anyagba és világba veszettségéből. Íly módon a test is megszabadul terhétől, mert amellett, hogy a lélek ereje élteti, ugyanakkor annak vágyát eszközként kell szolgálnia. Ugyanis a lélek vágyfantáziái késztetik tettre a testet, ugyanis ilyen ösztönzés nélkül alig ha tenne bármit is, hiszen egyfajta veleszületett anyagi tehetetlenséggel rendelkezik, és a legegyszerűbb fiziológiai késztetéseken túl semmihez sem fűzi érdek. Az elszakadás így a lélek és projekciójának kibontakozását jelenti a testi szférából... itt az érzéki valóságtól való elfordulásról van szó, ill. a valóságot érintő fantáziaprojekciók visszavonásáról, melyek a "tízezer dolognak" vonzó és csalóka fényt kölcsönöznek. A vágyak és indítékok kutatását és felismerését az introverzió, az introspekció, és a meditáció hivatottak elősegíteni. Minthogy a lélek a jó és a rossz között helyezkedik el -ahogy azt többek közt Dorneus is mondja- a tanítványnak fejlődése során számtalan lehetősége van arra, hogy felfedezze személyisége sötét oldalát, értéktelen vágyait és indítékait, infantilis fantáziálásait, és sértődéseit.(...) Így kerül szembe saját árnyékával, és néha jó tulajdonságaival. (...) Felismeri, hogy lelke, animája (szellem) és saktija (Jungnál Animus-...) Ehhez Dorneus szerint a szellem segítségével jutunk el, amely alatt ő az összes magasabb rendű mentális képességet érti. ( értelem, megismerés, morális döntések...) minthogy azonban anima rationalis-ként örökkévalóságra nyíló ablak is, képes bizonyos influxus dividum-okat (isteni befolyás) közvetíteni a lélek felé, s ezzel együtt lehetővé teszi számára egy magasabb rendű világrend megismerését, hiszen a lélek éltető ereje éppen ebben áll. Ennek a világrendnek személytelen jellege van, (...) azokból az intellektiuális és morális értékekből áll melyeket a kultúra és a nevelés közvetít (??) az individuum számára, másrészt abból a tudatalatti struktúrálódásból melyeket az egyén archetipikus képztetekként él meg. Az előbbiek előnyben vannak az utóbbiakkal szemben azonban (Freud szerint) öreg korban, vagy erős kritika hatására az utóbbiak lépnek az előbbiek helyére. (Freud az előbbit nevezte (helyesen) felsőbbrendű tudatnak, utóbbiról nem tudott mivel a kor idealista pozitivizmusa vonta bűvkörébe.
    A materialista világnézet tehát nem egyeztethető össze a lélek valóságával és autonómiájával. NAGYON nem. A kérdés így már egészen másképp hangzik: Miért is tudunkolyan sokan olyan keveset a lélekről?
    -streamline

    VálaszTörlés